„- Hallgass a szívedre. Az mindent tud, mivel a Világlélekből jött, s egyszer majd oda fog visszatérni…
Újabb két napon át mentek némán tovább. Az alkimista most sokkal óvatosabb volt, mivel ahhoz a területhez közeledtek, ahol a legsúlyosabb harcok folytak. A fiú pedig igyekezett hallgatni a szívére.
A szívével bajok voltak: azelőtt mindig mehetnékje volt, most pedig állandóan meg akart már érkezni. Néha órákig szomorú történeteket mesélt, máskor úgy meghatotta a sivatagi napfelkelte, hogy Santiago alig fojtotta vissza a könnyeit. Gyorsabban vert a szív, mikor a kincsről beszélt a fiúnak, és ismét lassabban, ha a fiú szeme a sivatag végtelen láthatárát kémlelte. De nem hallgatott, még akkor sem, amikor az alkimista és a fiú egy szót se váltott.
– Miért kell a szívünkre hallgatnunk? – kerdezte a fiú, amikor aznap letáboroztak.
– Azért, mert ahol a szíved lesz, ott lesz a kincsed is.
– Nyugtalan a szívem – folytatta Santiago. – Álmodozik, elérzékenyül, és szerelmes a sivatag asszonyába. Mindig akar valamit tőlem és éjjel gyakran nem hagy aludni, ha a lányra gondolok.
– Akkor jó. A szíved él. Hallgasd tovább, mit akar mondani…
A következő három napban több harcos haladt el mellettük, és észrevettek még másokat is a láthatáron. Santiago szíve a félelemről kezdett beszélni. A Világlélektől hallott történeteket mesélt, olyan emberekről, akik elindultak, hogy megkeressék a kincsüket, és sosem találták meg. Azzal a gondolattal ijesztgette a fiút, hogy ez vele is megeshet, vagy hogy meghalhat a sivatagban. Máskor azt mondta Santiagonak, hogy neki már elég a szerelem és a sok arany, amit talált.
– Csalárd a szívem – mondta a fiú az alkimistának, amikor megálltak, hogy a lovaknak egy kis pihenőt engedélyezzenek. – Nem akarja, hogy továbbmenjek.
– Ez rendben van – válaszolta az alkimista. – Azt mutatja, hogy él a szíved. Félni attól, hogy mindent, amit elértünk, egy puszta álomért elcserélünk, teljesen természetes.
– Akkor miért kell hallgatnom a szívemre?
– Mert sosem fog sikerülni elhallgattatnod. És ha úgy tennél is, mintha nem figyelnél rá, a mellkasod alatt akkor is minduntalan ismételgetni fogja, amit az életről és a világról gondol.
– És ha megcsalna?
– Ha megcsalják az embert, az váratlan seb. Ha jól fogod ismerni a szívedet, ez sosem fordul elő. Mert ismerni fogod az álmait, vágyait, és tudni fogod, mihez kezdj velük. A szíved elől sosem menekülsz el. Ezért jobb hallgatni rá, hogy sose kapjál váratlan sebet.”
Paulo Coelho: Az alkimista – részlet
