„Amikor lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét, van egy rövid nyugodt időszakunk. De a halott álmok elkezdik gyötörni a bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Elkezdünk kegyetlenkedni a körülöttünk élőkkel, és végül ezt a kegyetlenséget önmagunk ellen fordítjuk. Megjelennek a betegségek és a pszichózis. Amit el akartunk kerülni a harcban – a csalódást és a vereséget -, az lesz gyávaságunk kegyetlen hagyatéka. És ezért egy szép napon halott és elfojtott álmaink elnehezítik a levegőt, hogy alig tudunk lélegezni, és elkezdjük kívánni a halált, a halált, amely megszabadít bizonyosságainktól, elfoglaltságainktól és azoktól a rettenetes, békés vasárnap délutánoktól…
Megöljük az álmainkat, mert félünk megvívni a Nemes Harcot. Az első tünete ennek az időhiány. Azoknak a nagyon elfoglalt embereknek, akiket életemben ismertem, mindig jutott idejük mindenre. Azok, akik semmit sem csináltak, mindig fáradtak voltak, és szüntelenül panaszkodtak, hogy a nap túlságosan rövid. Álmaink halálának második tünete a bizonyosságaink. Mert nem akarjuk az életet úgy felfogni, mint valami folyamatos nagy kalandot, csekély elvárásainkban bölcsnek, igazságosnak, korrektnek képzeljük magunkat. De sosem vesszük észre az örömöt, azt az óriási örömöt, amely harcosok szívében lakozik, mert az ő számukra nem az a fontos, győznek-e vagy veszítenek, hanem az a fontos, hogy megharcolják a nemes Harcot. Végül álmaink halálának harmadik tünete a béke…
Az út, amelyen jársz, az erő útja, és csak az erő gyakorlatait fogod megtanulni. Az utazás, amelyet korábban tortúrának éreztél, mert csak a megérkezésre gondoltál, mostantól örömtelivé válik, a felfedezés és a kaland örömévé. Ezáltal egy nagyon fontos dolgot fogsz táplálni: az álmaidat. Az ember sosem szűnik meg álmodni. Az álom a lélek tápláléka. Létezésünk során számtalanszor előfordul, hogy álmaink viharosak, és vágyaink beteljesületlenek, de szükségünk van rá, hogy tovább álmodjuk, különben meghal a lelkünk. A Nemes Harc az, amit álmaink nevében vívunk…
Az egyetlen módja, hogy megmentsük álmainkat, az, ha nagylelkűek vagyunk önmagunkhoz. Az önbüntetés bármely kísérletét – akármilyen kifinomult legyen is – rigorózusan kell kezelni. Hogy tudjuk, mikor legyünk kegyetlenek önmagunkkal, a lelki fájdalom bármely próbálkozását – legyen az vétek, lelkiismeret-furdalás, határozatlanság, gyávaság – fizikai fájdalommá transzformálva megtudjuk a rosszat, amelyet nekünk okozhat.”
Paulo Coelho: A zarándoklat /
