Holisztikus szemléletű egészségfejlesztő, életminőség javító szolgáltatás: enciterapia@gmail.com
Én istenem földi kedve
a tulipán a kiskertben
A kiskertben piros rózsa
A rozmaring mikor nyílik
Én istenem engem szólít
Kék nefelejcs, szép gyöngyvirág,
Gyere hozzám, akarki lát
És a szegfű, az a tarka
Én istenem szent mososlya
Lengő pipacs, búzavirág,
Hozzád megyek, akárki lát
(saját dal)
A szeretet nem egyenlő az önfeláldozással. Nem kell lemondanod magadról, szenvedned és áldozatot hoznod, ha szeretsz valakit.
És a szeretet nem egyenlő a szolgálattal. A szeretet ezek nélkül is létezhet és ezek nélkül is kifejezhető. Lehetséges erőfeszítések és áldozatiság nélkül szeretni.
A szeretetlenségtől és a viszontzatlanságtól való félelem támadásra vagy védekezésre késztet.
De az elvárások megfogalmazásával való irányítás és a megfelelni akarás sem egyenlő a szeretettel.
* Te milyen mintát hozol életed első éveiből? A szüleid hogy szerették egymást és feléd hogy fejezték ki a szeretetüket?
Őszinteség, nyitottság, kölcsönösség, elköteleződés, felelősségvállalás, ezeken nyugszik egy jó kapcsolat.
Ehhez az első és legfontosabb megismerni, elfogadni és megbecsülni önmagunkat. Ez tesz képessé arra, hogy elfogadjunk és megbecsüljünk másokat és biztonságban érezzük magunkat a kapcsolódásainkban is.
Fontos és ideje van felismerni, hogy mikkel azonosulunk, és a tévedéseinket kitisztázva tudatosítani, hogy kik is vagyunk valójában.
Mindannyian az isteni kreatív energiamintánk felé tartunk. Hogy ebből mennyit élünk meg, a másikban ebből mennyit látunk, az az aktuális állapotunk függvénye.
Mint ahogy egy venyige is fa, a gyermek is ember, csak még nincs kiteljesedve, természetes, hogy még nem képes mindenre, amit lehetőségként magában hordoz és természetes, hogy addig, amíg fejlődik, vezetésre, védelemre szorul.
Ne felejtsük el, hogy a testi és a lelki-szellemi érettség nincs feltétlenül párhuzamban. Az életkor a fizikai korunkat jelzi csak, arról nem informál, hogy a belső érés útján ki hol tart.
Próbáljuk most ezek mentén a gondolatok mentén megvizsgálni magunkat és a kapcsolatainkat:
* Mi az, ami még érlelésre szorul bennünk? Mely lélekrészeket kell még felnevelnünk és mik azok a szituációk, amikor ezek a részek mozgatnak?
* Akivel kapcsolódunk, hol tart az érésben? Amit visszatükröz, mennyiben szól rólunk, és mennyiben az ő beszűkült nézőpontjának az eredménye?
A földi síkon nem a ragaszkodás a lényeg, hanem minden esetben önmagunk meghaladása.
A helyes út nem könnyű út, de valódi akadályokkal csak akkor találkozol, ha rossz útra tévedtél. Olyan, mintha fordítva ülnél a lovon. Senki nem bújhat ki a természet törvényei alól.
Gondolkodj el ezeken a mondatokon:
* Amit magadért nem teszel meg, azt más sem fogja megtenni neked.
* Amit nem becsülsz meg, azt előbb-utóbb elveszíted.
* Semmi sincs ingyen, érdemes ügyelni az adok-kapok egyensúlyra.
* Vajon úgy bánsz-e másokkal, ahogy te is szeretnéd, hogy bánjanak veled?
Figyelj a szavaidra, kérlek! Ki beszél belőled és miért úgy? Ha van sebzett gyermeki éned, aki még nem gyógyult, könnyen lehet, hogy most zokog vagy tombol.
A változáshoz idő kell. A zsákutcából csak úgy szabadulhatsz, ha irányt válasz és visszasétálsz arra a pontra, ahol beletévedtél. Minél mélyebben benne vagy, ez annál tovább tart, de van, amit nem lehet megúszni. Azután választhatsz másik utat.
Ahogy hántod le magadról a megfeleléseket és megszokásokat, úgy nyered vissza a saját erődet.
Sokan félnek attól, hogy az elengedéssel kevesebb lesz az életük, pedig épp ellenkezőleg. Az Univerzum minden szabad helyet kitölt és nem támogatja az idejétmúlt dolgokat, ellenben nagyon is bőkezű, amikor a saját utadat járod.
Adj helyet a változásnak!
Mindennek megvan a helye a világban. Mindenki egyedi tehetséggel és küldetéssel érkezik.
Mi lenne, ha azzal foglalkoznánk, hogy megtaláljuk ezt, ahelyett, hogy másokat próbálnánk utánozni, kiszorítani vagy leuralni? Akkor lehetnénk sikeresek, győztesek, kiteljesedettek ott, ahol valóban szükség van ránk, mindenki örömére és nem a kárára.
A spiritualitás nem valami elméleti dolog. A tudás akkor a tiéd, ha képes vagy a hétköznapi életben is alkalmazni.
A teremtéshez tudatos fókusz, kitartó, áldozatos munka és türelem kell. Az EFT technika színes eszköztárával kincs a kezünkben a téves tudati kapcsolásaink felismerésére és átprogramozására, az elengedés nehézségeivel való megküzdésre, pozitív jövőkép és támogató új szokások kialakítására egyaránt. Hímezzünk magunknak egy új világot, valami csodagyönyörűt, szabadon!
A mátix jutott eszembe.
Nehéz felébredni, nagyon nehéz, megszenvedünk vele. Van egy elég hosszú rész, amikor újjá kell építeni önmagunkat.
Vannak akik üdvözlik az ébredést és vannak, akik az ébredésben látják minden bajuk okát, nem pedig a mátrix hazug világában, és bár felébredtek, próbálják magukat visszaaltatni. Igyekeznek elfelejteni, miért és hogyan ébredtek fel, és siratják a mátrixban ragadt szeretteiket.
Vajon van visszaút? És ha van, mi az ára?
És vajon nem tartozunk-e felelősséggel éppen a szeretteink miatt azért, hogy építsük ezt a mátrixon kívüli világot? Mert egyszer ők is felébrednek, és akkor ki és mi fogja várni őket idekint?
„A spirituális út magányos út, a spirituális út küzdelmes?” Egy pontig igen, amíg el nem kezdjük másképp látni. És akkor a „magányos” meg „küzdelmes” új értelmet nyer.
Az önismereti úton nem csak az örökölt és tanult hiedelmeink, viselkedési mintáink és a traumáink tisztázása jelent feladatot, hanem az önszabotázs felszámolása is.
Az egyik legszebb és egyben legnehezebb folyamat felszabadítani önmagunkat azzal, hogy megkegyelmezünk a korábban elutasított, büntetés alá vetett részeinknek.
Amikor a vélt bűneink nyomán mélyen belénk ivódott szégyen és bűntudat miatt bebörtönzött részünket integráljuk, az olyan, mintha kiemelnénk a szemétdombról, megmosdatnánk és megetetnénk a lesoványodott, sorvadt kiscsikót, aki csodával harátos módon egy szempillantás alatt a legnagyobb szövetségesünkké, táltosunkká válik.
Az isteni nem egy tőlünk független dolog. Hatalmunkban áll, jogunk van hozzá, sőt kötelességünk is bekapcsolódni a teremtésbe, mindenek előtt azzal, hogy rendbe tesszük a saját életünket. Minden döntésünkkel hatással vagyunk a kollektívra!
Lehet-e a fájdalom tanítás?
Nem valamiféle büntetés, se nem próba, hanem gyakorlási lehetőség: hogyan tudod megtartani minden körülmények között a tengelyedet és az öröm rezgését?
“Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott selyemgubóban. Egy férfi ült és nézte a pillangót néhány óráig, ahogy küzdött, hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen megállt. Úgy látszott, mindent megtett, amit tudott, és semmi többre nem képes.
A férfi eldöntötte, segít a pillangónak: fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót. A pillangó könnyen kijutott. De a teste összeaszott volt, gyenge és a szárnyai összezsugorodtak.
A férfi tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílhatnak a szárnyak, megnőnek, kitárulnak és képesek lesznek elvinni a pillangó testét, szilárdak és erősek lesznek. Semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, összeaszott szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni.
Amit a férfi, az ő kedvességével és jóindulatával nem értett, hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak, ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, és szárnyaival képes legyen repülni.
Én úgy mondom: nyitott kézzel szeretni. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódom, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.
Ha megváltoztatni próbálok valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie – akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásáért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy hatalmat próbálok gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés lehetőségétől. Birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.
Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel – és védelmem, vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős –amíg nem tudsz magadra vigyázni, akkor is ha nem vagy a gyermekem, vagy addig amíg más nem veszi át a gondviselőd szerepét, vagy ha annyira terhes számodra a védelmem és képes vagy az önálló önfenntartó életre, akkor elengedlek, el kell engedjelek, hogy a szükséges tapasztalatokhoz hozzájuss, megélhesd. Amíg erre nem vagy képes, minden eszközzel magamnál tartalak, életben tartalak, és irányítalak.
Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak a személynek, akit szeretek:
„Szeretlek, értékellek és tisztellek téged. Bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban egy olyan erőt, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett járjunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.
Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom mondani Neked, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm – és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én így hívom: nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol tartani magamat a bábtól, de már egyre jobban megy.”