A mátix jutott eszembe.
Nehéz felébredni, nagyon nehéz, megszenvedünk vele. Van egy elég hosszú rész, amikor újjá kell építeni önmagunkat.
Vannak akik üdvözlik az ébredést és vannak, akik az ébredésben látják minden bajuk okát, nem pedig a mátrix hazug világában, és bár felébredtek, próbálják magukat visszaaltatni. Igyekeznek elfelejteni, miért és hogyan ébredtek fel, és siratják a mátrixban ragadt szeretteiket.
Vajon van visszaút? És ha van, mi az ára?
És vajon nem tartozunk-e felelősséggel éppen a szeretteink miatt azért, hogy építsük ezt a mátrixon kívüli világot? Mert egyszer ők is felébrednek, és akkor ki és mi fogja várni őket idekint?
„A spirituális út magányos út, a spirituális út küzdelmes?” Egy pontig igen, amíg el nem kezdjük másképp látni. És akkor a „magányos” meg „küzdelmes” új értelmet nyer.
Az önismereti úton nem csak az örökölt és tanult hiedelmeink, viselkedési mintáink és a traumáink tisztázása jelent feladatot, hanem az önszabotázs felszámolása is.
Az egyik legszebb és egyben legnehezebb folyamat felszabadítani önmagunkat azzal, hogy megkegyelmezünk a korábban elutasított, büntetés alá vetett részeinknek.
Amikor a vélt bűneink nyomán mélyen belénk ivódott szégyen és bűntudat miatt bebörtönzött részünket integráljuk, az olyan, mintha kiemelnénk a szemétdombról, megmosdatnánk és megetetnénk a lesoványodott, sorvadt kiscsikót, aki csodával harátos módon egy szempillantás alatt a legnagyobb szövetségesünkké, táltosunkká válik.
Az isteni nem egy tőlünk független dolog. Hatalmunkban áll, jogunk van hozzá, sőt kötelességünk is bekapcsolódni a teremtésbe, mindenek előtt azzal, hogy rendbe tesszük a saját életünket. Minden döntésünkkel hatással vagyunk a kollektívra!
