Árnika az öröm ösvényén

Világéletemben sok mindent láttam már. Olyan gyereket is láttam, aki a hideg vizet nem szereti, de még olyant nem láttam, aki a dinnyét nem szereti. Magam is éltem-haltam érte kisgyerek koromban. Mikor édesanyám mosakodni kergetett a kúthoz, akárhányszor azt mondtam neki:

– Inkább ennék dinnyét!

De nem is álltam ám meg a jó szándéknál. Ami dinnye volt a kertünkben, azt én mind kivallattam, érett-e már. Amelyik a kopogtatásra nem akart vallani, azt a csillagos nyelű kis bicskámmal vontam kérdőre. Soha minálunk dinnye meg nem érhetett, mert mind meglékeltem feleérésében.

Egyszer aztán az édesapám galléron kapott, éppen mikor a legjavában beszélgettem egy cserhajú sárgadinnyével.

– Ohó, fiamuram, maga nagyon rosszul gazdálkodik! Nem szabad mindnyájunk elől elpusztítani a dinnyét. Ami másé, nem Tamásé.

Fiamuram elszontyolodott egy kicsit, és szomorúan simogatta végig a szemével a zsendülő görögdinnyéket.

– Hát akkor mi a Tamásé?

– Ami az ő kertjében terem.- Hát melyik a Tamás kertje?

– Ejnye, de mindent szeretnél tudni, lelkem gyermekem – nevette el magát édesapám, s kézen fogva elvezetett a kert sarkába.- Hány esztendős vagy te most, hékám? – kérdezte tőlem.

– Hat, édesapám.

– No, hát akkor lépj hatot! Amekkorát kilépsz, akkora lesz a kerted.

Léptem olyan hatot, hogy elég lett volna tizenkettőnek. Akkor az édesapám a markomba nyomott hat szem dinnyemagot.

– Minden lépésnél ültess egyet. Hat dinnyebokor csak neked teremje a dinnyét.

Ástam hat gödröcskét, a hat dinnyemagot eltemettem, betakartam, meglocsoltam, még tán szép álmot is kívántam nekik. Annyi bizonyos, hogy én nagyon szépeket álmodtam mint dinnyésgazda. Akkora dinnyéket láttam álmomban, mint a káposztáshordók, s mindnyájának a hajába az volt belevésve: ez a Tamásé, senki másé.

Szaladtam is másnap reggel a kertembe nagy hegyesen, s visszakergettem a húgocskámat, aki kövér kis karjával belém csimpeszkedett.

– Ami Tamásé, az nem a másé! Eredj a magad kertjébe! Én nem adok a dinnyéimből. Be se bírnád őket gurítani.

No, igaz is volt, mert nem volt ott semmi gurítanivaló se. A dinnyemagok igen jóízűen aludtak, s eszük ágában se volt fölébredni. Úgy is mentem én be, mint akit orron vertek.

– Mi baj, gazduram? – nevetett rám édesapám.

– Még most se teremnek a dinnyéim – tört el a mécsesem.

– Jaj, gazduram, odább lesz az az idábbnál – csendesített édesapám. – Beletelik egy hét, mire a dinnyemagok kikelnek. De ha nagyon letemetted őket, meg se fogják.

„No, majd kivárom én azt” – gondoltam magamban. Vártam is türelemmel vagy három nap. De a negyediken már kikapartam az első dinnyemagot a fészkéből.

– Hadd nézlek, megfogtad-e?Nagyon elszomorodtam, mert nem fogott biz az semmit se. Inkább szétrepedt egy kicsit a haja az oldalán.

– Ott bújt volna ki belőle a gyökerecskéje meg a száracskája – magyarázta az édesapám, mikor a panaszom hallotta.

Hittem is én azt, meg nem is. Hogy bizonyosabb legyek a dolog felől, másnap megint előkotortam egy dinnyemagot. Ennek már vékony kis zöld bajusza is fakadt az oldalán. Aztán mindennap kibontottam egy-egy gödröt, és egyre jobban elment a kedvem a dinnyeföldemtől. Mit ér az, ha mind a föld alatt erednek meg a dinnyemagjaim?

A hatodik dinnyemagnak nem kellett segítenem: előbújt szépen magától is. Két szív formájú levelecskéje éppen akkor nyílt szét a reggeli napsugárban, mikor odaértem.

– Ami Tamásé, nem lesz a másé! – kiáltottam el magamat, és örömömben kiszakajtottam a parányi dinnyebokrot. Szaladtam be vele édesapámhoz, és már messziről dicsekedtem neki:

– De ez már csak megfogta, ugye, édesapám?Haragudott is, nevetett is édesapám, mikor a fejem búbjára koppantott.

– De hát minek tépted ki, te golyhó? Most már odavan az egész kerted. Már látom, sohase lesz belőled dinnyésgazda.Azóta nem is próbáltam meg a dinnyetermesztést.

Forrás: https://mek.oszk.hu/00900/00972/00972.htm#096

Rondó-kódáva

Kis pont vagyok a világegyetemben
Csillagok közt, honnan évekig ér el a fény,
Kis pont vagyok a világegyetemben,
Egyetlen pont… ez vagyok én.

Az életnek minden már megfejtett titka
Rejtőzik bennem, úgy, mint bárkiben,
Az első sejt s a néhány pillekönnyű porszem,
Amivé leszek majd, túl az életen.

Kis pont vagyok a világegyetemben
Csillagok közt, honnan évekig ér el a fény,
Kis pont vagyok a világegyetemben,
Egyetlen pont… ez vagyok én.

Milliónyi évek érlelték a Földet
Ezzé, ami lett, ily pontos gépezet,
S Föld-érlelte ember négy-ötmilliárdnyi,
Négy-ötmilliárdnyi él a Föld felett.

S én csak
Kis pont vagyok a világegyetemben
Csillagok közt, honnan évekig ér el a fény,
Kis pont vagyok a világegyetemben,
Egyetlen pont… ez vagyok én.

Mégis én, az egy a négy-öt milliárdból,
Mondom, amit érzek, bár ez így merész,
Hogy a mindenség ez emberélet-percben
Általam, velem is lett teljes, egész.

Mert a dal, a szó is tett lesz, ha akarják,
Egy hang, egy betű is javíthat, vagy ront,
Hisz egy „i” betűn múlik csak: igazság, vagy gazság
                                               gazság, vagy igazság
S azon az „i” betűn,
Azon az „i” betűn
                                vagyok én
                                               a pont.

Forrás: https://vershaker.blog.hu/2021/04/11/remenyi_gyenes_istvan_kis_pont_vagyok

„Amivel még tisztában kell lenned: mielőtt az álom valóra válik, a Világlélek mindig úgy dönt, hogy ellenőriz mindent, amit az ember vándorútja során megtanult. Nem rossz szándékkal teszi ezt, hanem hogy az ember az álommal egyidejűleg elsajátítsa azokat a tudnivalókat, amelyeknek a birtokába jutott az álomhoz vezető útja során. Ez az a pont, amikor az emberek többsége feladja. A sivatag nyelvén ezt úgy mondják: ‘szomjan hal, amikor már föltűntek a láthatáron a pálmák.’ Minden keresés a Kezdő Szerencséjével indul. És mindig a Hódító Próbatételével végződik.”

Paulo Coelho: Az alkimista – részlet

„- Hallgass a szívedre. Az mindent tud, mivel a Világlélekből jött, s egyszer majd oda fog visszatérni…

Újabb két napon át mentek némán tovább. Az alkimista most sokkal óvatosabb volt, mivel ahhoz a területhez közeledtek, ahol a legsúlyosabb harcok folytak. A fiú pedig igyekezett hallgatni a szívére.
A szívével bajok voltak: azelőtt mindig mehetnékje volt, most pedig állandóan meg akart már érkezni. Néha órákig szomorú történeteket mesélt, máskor úgy meghatotta a sivatagi napfelkelte, hogy Santiago alig fojtotta vissza a könnyeit. Gyorsabban vert a szív, mikor a kincsről beszélt a fiúnak, és ismét lassabban, ha a fiú szeme a sivatag végtelen láthatárát kémlelte. De nem hallgatott, még akkor sem, amikor az alkimista és a fiú egy szót se váltott.

– Miért kell a szívünkre hallgatnunk? – kerdezte a fiú, amikor aznap letáboroztak.

– Azért, mert ahol a szíved lesz, ott lesz a kincsed is.

– Nyugtalan a szívem – folytatta Santiago. – Álmodozik, elérzékenyül, és szerelmes a sivatag asszonyába. Mindig akar valamit tőlem és éjjel gyakran nem hagy aludni, ha a lányra gondolok.

– Akkor jó. A szíved él. Hallgasd tovább, mit akar mondani…

A következő három napban több harcos haladt el mellettük, és észrevettek még másokat is a láthatáron. Santiago szíve a félelemről kezdett beszélni. A Világlélektől hallott történeteket mesélt, olyan emberekről, akik elindultak, hogy megkeressék a kincsüket, és sosem találták meg. Azzal a gondolattal ijesztgette a fiút, hogy ez vele is megeshet, vagy hogy meghalhat a sivatagban. Máskor azt mondta Santiagonak, hogy neki már elég a szerelem és a sok arany, amit talált.

– Csalárd a szívem – mondta a fiú az alkimistának, amikor megálltak, hogy a lovaknak egy kis pihenőt engedélyezzenek. – Nem akarja, hogy továbbmenjek.

– Ez rendben van – válaszolta az alkimista. – Azt mutatja, hogy él a szíved. Félni attól, hogy mindent, amit elértünk, egy puszta álomért elcserélünk, teljesen természetes.

– Akkor miért kell hallgatnom a szívemre?

– Mert sosem fog sikerülni elhallgattatnod. És ha úgy tennél is, mintha nem figyelnél rá, a mellkasod alatt akkor is minduntalan ismételgetni fogja, amit az életről és a világról gondol.

– És ha megcsalna?

– Ha megcsalják az embert, az váratlan seb. Ha jól fogod ismerni a szívedet, ez sosem fordul elő. Mert ismerni fogod az álmait, vágyait, és tudni fogod, mihez kezdj velük. A szíved elől sosem menekülsz el. Ezért jobb hallgatni rá, hogy sose kapjál váratlan sebet.”

Paulo Coelho: Az alkimista – részlet

„Egy koldus ült az út mentén, több mint 30 éven át. Arra ment egy idegen.

– Adna egy kis aprópénzt? – motyogta a koldus, és gépiesen tartotta oda kalapját.

– Nincs mit adnom – felelte az idegen. Aztán megkérdezte:

– Min ülsz?

– Ó, ez csak egy régi láda. Amióta az eszemet tudom, ezen ücsörgök itt.

– Belenéztél már valaha is abba a ládába

– Nem. Minek is néztem volna? Nincs benne semmi.

– Nézz csak bele!

A koldus nagy nehezen fölfeszítette a láda tetejét. Megdöbbenve, hitetlenkedve, majd megmámorosodva konstatálta, hogy a láda tele van arannyal.

– Én vagyok az idegen, akinek nincs mit adnia, és aki azt sürgeti, hogy nézd meg, mi van belül.”

Eckhart Tolle: A MOST hatalma – részlet

Kép: Karácsony Luca – @luca.creationss